12de

2014. 11. 6 10:36 | Hírek, Médiatár, Videó.

Leginkább talán ez hiányzott a Szegedi Nemzeti Színház, egy híján kizárólag amatőrökből álló, Reginald Rose Tizenkét dühös ember című előadásából. Az hiányzott, ami a különbség a dühösség és a mérgesség között.

Előre szeretném rögzíteni, a darabot, noha már jó előre elfogyott minden jegy rá, összességében, aki tudja, nézze meg. Többet kap pár amatőr nagyon is becsülhető „próbálkozásánál”, ha más nem, egy elgondolkodtató történetet.

Maga az előadás teljes mértékben vállalható. Tudjuk hova ülünk be, tudjuk, hogy Fekete Gizi mellett ezúttal nem Király Levente, Rácz Tibor vagy bárki más ül. Hanem Dr. Hegedűs István bíró, Spitzer Jenő joghallgató, vagy éppen Dr. Magyarossy József ügyvéd, a teljesség igénye nélkül. A darab ugyanis egy bírósági program keretében került bemutatásra, és mint a fenti felsorolásból is látszik, az amatőrök nagyrészt a jog világából jöttek.

Természetes félelme lehetett a színházkedvelő nézőnek, hogy majd valami láthatóan, hallhatóan amatőrrel fog találkozni, és maximum kedves vállveregetéssel veheti tudomásul: Aranyos, jópofa emberektől láthatott egy amatőr előadást. Ez a félelem alapos is lehetett, az első 5 percben, talán a kezdeti izgalom miatt. Utána viszont alaptalan volt, a szereplők jól hozták azokat a szerepeket, amiket rájuk írtak. A darabból való kihúzások miatt ugyan néhány szereplőnél észrevehetően eltűnt a szövegnek az a része is, amik a róluk szóló háttérismeretet adhatták volna meg. Ez az előadás egyértelműen a 3. és a 8. esküdt „párbajára” van kihegyezve. Jelesül a 8. esküdt, aki meg akarja adni az esélyt a fiúnak, kezdetben legalább arra, hogy fél percnél több szót, ahogy a többiek gondolják, vesztegessenek az apja megölésének vádjával halálbüntetéssel fenyegetett fiú ügyére, a 3. esküdt pedig, aki a leghangosabban tiltakozik még a „nem bűnösség” gondolata ellen is. Az eredeti írás alapján is teljesen egyértelműen így kell lennie, azonban Barnák László rendezésében ez az ellentét parazita módjára nyom el minden más szálat. A többiek legalábbis nem tudnak elég hangsúlyosak lenni. Ez alól talán két kivétel van, a 4. számú esküdt, akit Dr. Nagy Erzsébet játszik, valamint a 10. számú, Dr. Magyarossy József. Az ő karaktereik valóban figyelmet érdemelnek, és izgalmasak a cselekmény alakulása szempontjából. Nem vitatható el, minden szereplőnek vannak fontos momentumai, azonban összességében rajtuk kívül én nem láttam jelentős karaktert a színpadon, még a 9. esküdt, az általam nagyra becsült Fekete Gizi személyében sem. Ez igen lényeges, és nagyjából abból adódik, hogy az ő fontos jelenetüket, amikor én láttam, nem tudták megfelelően, kellő súllyal és erősséggel kihozni.

Sajnos ugyanez mondható el a darab végén, a 8. esküdt által elhangzó kulcsmondattal kapcsolatban is („Ez nem a maga fia! Ez egy másik ember!”). Nem üt eléggé, sőt, észrevétlen marad. Még szerencse, hogy a 3. esküdtet megszemélyesítő Kosztolányi József a maga pontos reakciójával megmentette az előadásnak ezt a kulcsmomentumát, végső soron a megoldást.

Kosztolányi József mindenképpen kiemelésre méltó a szereplők közül (3. számú esküdt), egyértelmű volt, több évtizedes amatőr színész múltja miatt is, hogy a két fajsúlyos szerep közül az egyiket neki kell játszania. A negatív karaktert maximálisan meg tudja testesíteni, és erre a 10-es, Dr. Magyarossy József is képes volt. Dr. Nagy Erzsébet karakteréről is tettem néhány pozitív gondolatot, karaktere, álláspontja, nézetei tiszták, világosak, és talán mondhatjuk, becsülhetőek. Gondolkodásával a néző könnyen tud azonosulni, és igaz ez akkor is, ha egy hasonló habitusú emberrel ülnénk le tárgyalni/beszélgetni. Dr. Hegedűs István pedig leginkább önmagát hozza. Volt szerencsém néhány alkalommal őt, mint bírót látni, és nyugodtan állíthatom, ez a jellem, ez a karakter, ami a 8. számú esküdt, teljesen „rá lett írva”. És ezt nyugodtan veheti szakmai dícséretnek is, mint jogilag, mint színészileg. Utóbbinál abban az értelemben, amennyiben ez a szerep ezt kívánta meg. Márpedig pontosan ez a helyzet. Humanista, a bizonyítékokat maximálisan mérlegelő, döntéseit hideg fejjel, nem kapkodva meghozó ember mintapéldája, akit szeretettel ölelne magához a néző. Nem több, de, és ez nagy szó, nem is kevesebb. Dr. Hegedűs Istvánt, mint bírót (az objektív jellemrajzot tekintve, tehát az ölelést leszámítva, így láttam).

A többiek, beleértve Fekete Gizit is, elszürkültek a színpadon, csak momentumaik voltak. Ez adódhatott abból, hogy kevés szerepet osztottak rájuk, a fent említett rövidítés miatt, a dráma ezen átiratában, és adódhatott abból, hogy, mint fentebb szintén leírtam, nem tudtak fajsúlyosan fellépni akkor, amikor ők kerültek sorra. Talán bennük volt a hibázástól való félelem is. Ezen feltétlenül javítani kell a következő előadások alkalmával, amire képesnek tartom ezt az alkalmi társulatot. Mert ezek a hibák voltak az okai annak, hogy én 12, csupán mérges embert láttam a színpadon, és nem 12 dühöset.

Boros Tamás

  • Facebook
  • Twitter
  • Pinterest
  • Google Plus
  • Add to favorites
  • Email
  • Print
  • RSS